Lehetséges, hogy a bennünk zajló élet nem csak a miénk. Egyre több tudományos bizonyíték utal arra, hogy az élettapasztalatok, különösen a korai stressz, mély, akár generációkon átívelő lenyomatot hagyhatnak a testünk molekuláris térképén. A finnországi Turku Egyetem legújabb kutatása1 – amely a Molecular Psychiatry folyóiratban jelent meg – arra a kérdésre keres választ, vajon a gyermekkori trauma epigenetikai jelei megőrződhetnek-e az apai hímivarsejtekben, és hatással lehetnek-e az utódokra.
A stressz nemcsak a lelket, de a gének viselkedését is formálja
A kutatásban 58 férfi spermiummintáját vizsgálták, akik a FinnBrain születési kohorsz résztvevői voltak. A férfiak – többségük a 30-as éveik végén, 40-es elején jártak – a gyermekkori élményeit a TADS kérdőív segítségével mérték fel, amely az érzelmi, fizikai és szexuális bántalmazásra, valamint elhanyagolásra vonatkozó emlékeket rögzíti. A kutatók megdöbbentő következtetésre jutottak: a magasabb trauma-pontszámot elérő férfiak spermiumai jelentősen eltérő epigenetikai mintázatokat mutattak azokéhoz képest, akik kevesebb gyermekkori stressznek voltak kitéve. Ez a különbség akkor is fennmaradt, ha a kutatók kiszűrték az alkoholfogyasztás, dohányzás vagy más életmódbeli faktorok torzító hatását.
Az elemzés során két fontos epigenetikai markert vizsgáltak: a DNS-metilációt és a kis nem kódoló RNS-ek jelenlétét.
Epigenetika a spermában
Az epigenetika nem a DNS-kódot írja át, hanem azt határozza meg, mely gének mikor és hogyan kapcsolódnak be. Egyfajta finom szabályozórétegként működik a genetikai örökség felett. A DNS-metiláció például képes bizonyos géneket „elhallgattatni”, míg a kis nem kódoló RNS-ek – köztük a tanulmányban kiemelt hsa-miR-34c-5p – befolyásolják, miként olvassa le a sejt az örökítőanyagból származó genetikai utasításokat. Ez az RNS különösen érdekes, mivel korábbi kísérletek során az egerek agyfejlődésére gyakorolt hatása is megfigyelhető volt.
Mindez azt jelenti, hogy az apai trauma – legalábbis biológiai szinten – nem feltétlenül zárul le benne, hanem továbbíródhat az utódok fejlődési térképére is.
A CRTC1 és GBX2 gének nyomában
Különösen figyelemre méltó, hogy a kutatás két olyan gén – a CRTC1 és a GBX2 – metilációs mintázatában talált eltéréseket, amelyeket korábbi vizsgálatok már összefüggésbe hoztak a korai agyfejlődéssel. Ez felveti annak lehetőségét, hogy a gyermekkori stressz nemcsak az apák lelki életében hagy nyomot, hanem elméletileg az utódaik fejlődésére is hatással lehet, ha ezek az epigenetikai változások valóban öröklődnek.
Bár egyelőre nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az ilyen változások ténylegesen átöröklődnek emberben – állatkísérletekben (pl. egereken, férgeken) ezt már igazolták –, a felfedezés súlyos kérdéseket vet fel a biológiai örökség és a pszichés sérülések kapcsolatáról.
A sperma, mint élettükör – az öröklésen túl a hosszú élet titkait is rejtheti
Korábbi cikkünkben már részletesen bemutattuk, hogy a férfiak spermaminősége nemcsak a termékenységre, hanem akár a teljes élettartamra is utalhat. A tudomány szerint azok a férfiak, akiknek egészségesebb, mozgékonyabb és genetikai szempontból stabilabb spermiumaik vannak, nagyobb valószínűséggel élnek hosszabb, betegségektől mentes életet. A DNS-törések gyakorisága, a telomerhossz és a spermiumsejtek metilációs mintázatai mind olyan biomarkerek, amelyek összekötik a reproduktív egészséget a biológiai öregedés ütemével.
Mindez új fényt vet az apaság biológiájára: nem csupán arról van szó, hogy mit örökítünk tovább – hanem arról is, hogy a saját egészségünk és hosszú életünk milyen mélységű kapcsolatban áll a sejtszintű vitalitással. Az apai spermium tehát nemcsak életet ad, hanem történeteket is hordoz: a múltból, a jelenből, és – talán – a jövőből is.
Végül is mit öröklünk?
Dr. Jetro Tuulari, a kutatás vezetője szerint lenyűgöző, hogy évtizedekkel korábban átélt stresszorok még mindig kimutathatók az apai ivarsejtek epigenetikai mintázatában. A kutatás ezzel megerősíti azt az egyre erősödő tudományos sejtést, hogy az életkörülmények, élmények és traumák „beleíródhatnak” a test emlékezetébe, és akár a következő generációk számára is örökségként átadhatók.
Az eredmények ugyanakkor óvatosságra is intenek: A tudósok szerint túl korai lenne végleges következtetéseket levonni, mert nem tudni még, hogy ezek az epigenetikai változások öröklődnek-e ténylegesen, és ha igen ,akkor ezek az epigenetikai eltérések pozitív, negatív vagy semleges hatást gyakorolnak-e a születendő gyermekekre Ahogy Richard Jenner, a University College London professzora is megfogalmazta: „az idő majd eldönti”.
Ami azonban biztosnak tűnik: a múlt nyomot hagy, méghozzá molekuláris szinten is. És ha így van, akkor talán a gyógyulás, az öngondoskodás és a prevenció is örökséggé válhat.
