A mikroműanyagok problémáját eddig elsősorban a tengerekben, óceánokban és a vízi élővilágban vizsgáltuk. Mostanra azonban egyre világosabb, hogy a láthatatlan részecskék nemcsak környezetünkben, hanem saját testünkben is jelen vannak. A vérben, a tüdőben, a méhlepényben és – legújabb kutatások szerint – az agyban is kimutathatóvá váltak.
A Nature Reviews Bioengineering hasábjain megjelent áttekintés szerint a valódi kérdés már nem az, hogy ott vannak-e bennünk ezek a részecskék, hanem az: hogyan mérjük meg őket torzítás nélkül.1
A mérés dilemmája – mátrixok és torzítások
„Minden biológiai minta más mátrixot képvisel” – fogalmaz Baoshan Xing professzor, a Massachusettsi Egyetem kutatója. Egy zsírban gazdag szövet, egy fehérjében bővelkedő szerv vagy a rostos méhlepény mind más előkészítést kíván. Lúgos oldatok, enzimek és egyéb technikák szükségesek ahhoz, hogy a mikroműanyagokat úgy válasszák szét a szövetekből, hogy közben ne torzuljanak.
Az így izolált részecskék azonosítása sem egyszerű feladat. Raman- és FTIR-spektroszkópia, valamint pirolízis-gázkromatográfia–tömegspektrometria (py-GC/MS) szolgálnak az elemzés alapjául – mindegyik módszer más előnyökkel és korlátokkal bír, különösen összetett emberi szövetek esetén.
Vér, tüdő, méhlepény – és az agy
A tudományos irodalom gyorsan bővül. Ma már egyértelmű, hogy:
- A vérben szisztémásan keringhetnek mikroműanyagok.
- A tüdőszövetekben is sikerült azonosítani részecskéket, szigorú kontrollok mellett.
- A méhlepényben az anya és a magzat felől is kimutathatók, ami a születés előtti expozíció súlyos kérdését veti fel.
És – ahogy azt egy korábbi cikkünkben bemutattuk – az agy szöveteiben is jelen lehetnek. Ott, ahol a legvédettebbnek hittük magunkat. Ez a felismerés nem csupán ijesztő, hanem alapjaiban kérdőjelezi meg testünk védelmi rendszereinek hatékonyságát.
A számok csapdája
A kutatók eltérően mérhetik a terhelést: részecskeszám grammonként, tömeg grammonként vagy éppen felület alapján. Mindez teljesen más képet ad. Egy szövet tele lehet sok, könnyű szállal, vagy kevés, de nehéz gömbbel – és mindkettő más egészségügyi következményhez vezethet.
Ahogyan Xing fogalmaz: „Még nincsenek elfogadott protokollok.” Ez azt jelenti, hogy a különböző vizsgálatok sokszor nem hasonlíthatók össze, és egyelőre nehéz a nyers adatokból egészségügyi ajánlásokhoz jutni.
A laboratóriumokban keletkező spektrális és képalkotási adatok hatalmas mennyiségű információt rejtenek. A mesterséges intelligencia – különösen a gépi tanulás – képes lehet automatizálni a polimer-azonosítást, gyorsabbá és megbízhatóbbá téve a kimutatást. Ez nemcsak a kutatásokat gyorsítja, hanem csökkenti a téves azonosítások esélyét is.
Mit jelent mindez a hosszú élet szempontjából?
A longevity szemléletben minden, ami a testünkbe épül, hatással van öregedésünkre, regenerációs képességeinkre és életminőségünkre. A mikroműanyagok nem egyszerűen környezeti szennyezők: ma már testünk részeivé válnak. Ha a vérben, a tüdőben, a méhlepényben és az agyban jelen vannak, az új szempontokat nyit az immunrendszer, az idegrendszer és a kardiovaszkuláris egészség kutatásában is.
Láthatatlan veszélyből mérhető valóság
Ahogy korábbi cikkünkben is hangsúlyoztuk: a műanyagok láthatatlanul vésődnek belénk. Most pedig már láthatjuk, hogyan küzdenek a tudósok azért, hogy mérhetővé tegyék ezt a veszélyt. A jövő kulcsa a szabványosítás és az átlátható módszertan, amely lehetővé teszi, hogy a mikroműanyagok jelenlétét ugyanolyan magabiztossággal értékeljük, mint más egészségügyi kockázatokat.
Mert a hosszú élet titka nemcsak az, hogy mit viszünk be a testünkbe – hanem az is, hogy hogyan mérjük, amit már magunkban hordozunk.
