Szinte mindannyian tudjuk, milyen volt az első nap az iskolában vagy a nyári tábor, de senki sem emlékszik arra, hogyan tanult meg járni, beszélni vagy az első születésnapjára. Ezt a jelenséget a tudomány „infantilis amnéziának” nevezi, és sokáig úgy véltük, hogy a hippokampusz, az agy memóriáért felelős központja a korai években még nem elég fejlett ahhoz, hogy hosszú távú emlékeket rögzítsen.
Egy új tanulmány azonban megdönteni látszik ezt az elképzelést, ugyanis a Yale Egyetem kutatói szerint1 a kisbabák agya már jóval korábban képes lehet bizonyos emléktípusok rögzítésére, csak épp nem tudjuk őket később előhívni.
A kihívás a kutatók számára az volt, hogy hogyan lehet mérni olyan emlékeket, amelyeket a csecsemők nem tudnak szavakba önteni. „Az ilyen típusú emlékek, amelyeket epizodikus memóriának hívunk, lényege, hogy másoknak is el tudjuk őket mesélni – de ez nyilvánvalóan nem lehetséges preverbális csecsemők esetén” – magyarázza Nick Turk-Browne, a kutatás vezetője, a Yale professzora.
Emléknyomok, amik mégis léteznek – csak nem férünk hozzájuk?
A kutatócsoport – Tristan Yates vezetésével – egy finoman kalibrált vizsgálati módszert dolgozott ki. A kísérletben 4 hónapos és 2 éves kor közötti babáknak különféle új arcokat, tárgyakat és helyszíneket ábrázoló képeket mutattak2, egy olyan új technológiával, amely lehetővé tette, hogy funkcionális MRI-vel (fMRI) élő, éber csecsemők agyát vizsgálják – ez korábban rendkívül nehéz feladatnak számított a kisgyermekek rövid figyelmi ideje és mozgékonysága miatt.
A vizsgálat egyik legizgalmasabb következtetése, hogy a hippocampus már jóval az első beszélhető emlékeink előtt is képes eseményszerű információkat kódolni. A képalkotó eljárás során a tudósok azt figyelték, mennyire aktív a hippocampus egy új kép első megjelenésekor, majd ezt összevetették azzal, hogy mennyi ideig nézték a csecsemők újra a képet a következő megjelenéskor, és megfigyelték, hogy melyiket nézik tovább a csecsemők.
minél aktívabb volt a hippocampus egy új kép első megpillantásakor, annál valószínűbb, hogy a baba később felismerte azt.
„Ha a babák egy képet már egyszer láttak korábban, azt várjuk, hogy hosszabban nézik, ha újra megjelenik. Ha egy csecsemő a korábban látott képet jobban figyeli, mint a mellette lévő újat, az azt jelzi, hogy felismeri, vagyis emlékszik rá” – mondja Turk-Browne.
Ráadásul az agy hátsó részéhez közeli posterior hippocampus volt a legaktívabb, amely felnőtteknél is az epizodikus memória kulcsterületeként ismert.
Úgy tűnik, nem az a kérdés, hogy létrejönnek-e ezek az emlékek, hanem az, hogy elérjük-e őket később
A kutatócsoport következő célja éppen ezért az, hogy nyomon kövesse, meddig maradnak elérhetők ezek az emléknyomok. Előzetes kísérleteik szerint bizonyos csecsemőkori élmények – például saját szemszögből felvett otthoni videók – akár óvodáskorig is megőrizhetők lehetnek, mielőtt teljesen elhalványulnának.
Memóriák a tudattalanban – és a hosszú élet tanulsága
A csecsemők agya már a legkorábbi hónapokban is képes tapasztalatokat rögzíteni, struktúrákat felismerni és ismétlődéseket tanulni. Bár nem emlékszünk az első mosolyokra, ölelésekre vagy a járni tanulásra, agyunk mélyén ezek az élmények lenyomatként mégis ott lehetnek – formálva minket anélkül, hogy tudnánk róla. Érdekesség, hogy a hippocampus nemcsak epizodikus, hanem statisztikai tanulásért felelős emlékeket is képes kezelni.
A kutatás azt üzeni: az agyunk az első pillanattól kezdve tanul, rögzít és alkalmazkodik, még akkor is, ha ezek az élmények később nem kerülnek a tudatunk felszínére. A jövő kutatásai talán feltárják, hogyan és mikor válik ez az emlékanyag hozzáférhetővé – vagy hogyan használja fel a szervezet tudattalanul a korai életévek lenyomatait.
A hosszú élet tudománya nemcsak az öregedés visszafordításáról, hanem az élet legelső szakaszainak rejtett intelligenciájáról is szól, mert a memória úgy tűnik már akkor elkezdődik, amikor még beszélni sem tudunk róla.
